Mindenünk a ló

Általános leírás:

A voltige, más néven lovastorna a lovaglás és a torna között képez átmenetet. A western mellett az egyik legfiatalabb szakág a lovassportok között. A voltige az egyetlen olyan verseny, melynek során nem az a személy irányítja a lovat, aki rajta ül. A lovat egy 20 méter átmérőjű körön egy szakképzett futószárazó irányítja, míg a tornász különböző, előre meghatározott nehézségű gyakorlatokat hajt végre a lovon, vágta jármódban.  A lovon egy úgynevezett voltige-heveder van, melynek segítségével a tornászok kényelmesen és könnyen tudnak mozogni a lovon. A tornászoknak a lovon való gyakorláson kívül tornatermi edzéseken is részt kell venniük. A voltige további különlegessége, hogy az egyetlen olyan szakága a lovassportnak, ahol egyéniben a nőket és a férfiakat külön értékelik. Érdekes továbbá az is, hogy csapatverseny alatt akár három tornász is tartózkodhat egyszerre a lovon.

Értékelés:

A versenyeket alapvetően kétféle elbírálással rendezik. Vannak kötelező gyakorlatok, melyeket mindenki egyformán hajt végre, illetve rendeznek zenés kűrt, amelynek feladatait az adott nehézségi szinten belül a tornász maga állíthatja össze. Az előadásokat három tagú zsűri pontozza, 0 és 10 pont közötti értékkel. Pontozzák a tornász teljesítményét, a ló állapotát és munkáját, valamint a kűr művészi értékét is. A győztes a legtöbb pontot szerző versenyző.

A jó voltige-ló és tornász:

A jó voltige-ló ütemesen, laposan galoppozik, és nem fásul el a gyakran monoton munkától. Háta és fara széles, jól izmolt és erős. Idegrendszere kiegyensúlyozott, így nem ijed meg a hirtelen mozdulatoktól és a hangos zenétől. A jó tornász hajlékony, könnyű, rendkívül erős, és kitűnő ütemérzékkel rendelkezik. Könnyed, kecses mozdulatokkal teljesíti a feladatokat, miközben a teljes összpontosításra és fegyelmezettségre képes.

Minden amit a western stílusú lovaglásról tudni kell.

Általános leírása:

A lovaspóló a tudomány mai állása szerint a legrégebbi csapatsport a világon. A póló egy ősi labdajáték, mely Ázsiából származik, első feljegyzett meccsét Krisztus előtt 600 körül, Perzsiában rendezték. A lovaspóló elsődlegesen szabadtéri sport. A játék színteréül szolgáló pálya egy körülbelül 270 x 180 méteres, téglalap alakú, fűvel borított terület. A pálya két rövid oldalán található kapuk 7,5 méter szélesek, és legalább 3 méter magasak.

A játék menete:

A pólómeccs során két, 4-4 fős csapat játszik egymás ellen. Fedett pályás mérkőzéseken 3-3 fő részvétele is lehetséges. Egy mérkőzés négy vagy hat, egyenként 7 perces tiszta játékidőt biztosító játékrészből, úgynevezett chukkerből áll. A meccset általában két, lovon ülő bíró vezeti. Az órát a bíró szabálytalanság, bukás és sérülés esetén állítja meg, illetve ha a labda az oldalvonalon kívülre kerül. A játék célja a gólszerzés. A csapatok minden gól után térfelet cserélnek. A játék lebonyolítása sok tekintetben hasonlít a futball szabályaihoz: szabálytalanságok esetén például büntetőütésekre kerül sor, a kaputól különböző távolságokra. A büntetéseket súlyosságuk szerint egy 1-től 10-ig terjedő skálán osztályozzák, és e szerint döntenek a bírók a büntetők elvégzésének helyéről. Bizonyos helyzetekben a védők beállhatnak a lövés elé, súlyosabb szabálytalanságok esetén azonban erre nincs lehetőség. A játékosok minden chukker után lovat cserélnek, mivel ez a sport különösen igénybe veszi a lovak lábát.

Az ideális pólópóni és lovasa:

A pólópóni fordulékony, robbanékony és szívós. Képes 7 percen át látszólag különösebb cél és orientáció nélkül engedelmeskedni lovasa akaratának. A jó pólójátékos gyors reflexekkel rendelkezik, jó ülésű, kitűnő kondícióban van, kitűnő szemmel, labdaérzékkel és átlagon felüli stratégiai gondolkodással bír.

Egyéb labdajátékok:

A lovaspóló mellett van még pár lovas labdajáték. Ilyen a pólókrossz, a lovas kosárlabda,, a pato és a buzkashi. A pólókrossz játék egyre elterjedtebb az egész világon, főleg gyermekek körében. A játék során két, háromfős csapat játszik egymás ellen. A játékosok egy-egy bambuszütő segítségével juttatják a labdát az ellenfél kapujába. A játék struktúrája alapján a csapattagok a pálya különböző részeire vannak beosztva, így rákényszerülnek, hogy egymásnak adogatva juttassák célba a labdát. A lovas kosárlabda a lovaspóló és a kosárlabda keveréke. A mérkőzés során két csapat játszik egymás ellen, egy 65 x 25 méteres pályán. A játékosoknak egy 65 cm kerületű, 6-700 grammos, fogókkal ellátott labdát kell a kaput jelző gyűrűn átjuttatniuk. Egy csapatot hat lovas alkot. A versenyt két bíró vezeti le: egy lóháton, a pályán tartózkodik, egy pedig a pálya szélén. A meccset két 10 perces félidővel bonyolítják le. A mérkőzést az a csapat nyeri, amely többször talál be az ellenfél gyűrűjébe. A pato egy spanyol szó, mely kacsát jelent. Ezt a játékot eredetileg egy kacsatetem segítségével bonyolították le. A pato a lovas kosárlabda ősi, Argentínából származó változata. A patót egy körülbelül 200 x 90 méteres pályán játsszák, négytagú csapatokkal. A buzkashi egy hagyományos közép-ázsiai játék, melynek során több lovas gyors vágtában száguld egymás mellett. A földön egy kecske- vagy báránytetem fekszik, melyet a legügyesebb lovas felkap a földről, és a célvonalig visz. A játék közeli változata a kopkar, ahol két csapat küzd egymás ellen. Itt az a cél, hogy egy csapat a játék folyamán minél többször bevigye a tetemet a „gólvonal” mögé.

Az ősi magyarok lovasportja.

Az ősmagyarok mindennapjainak részét képezte a lovaglás és a harc. Folyamatosan képezték magukat törzsi vadászatok, játékok és versengések alkalmával. A könnyűlovasok mesterien kezelték az íjat, melynek elkészítése 5-10 évig is eltarthatott. A magyarok a visszahajló, úgynevezett reflex-íjat használták. A nyíltegez 70-75 cm hosszú volt és fakéregből készült, ebben tartották a nyílvesszőket, melyekből egyszerre többet is tartottak a kezükben. A harcosok az íj és nyíltegezt is az övükön viselték, nem pedig a hátukon. A nyereg kétkápás volt és a váza fából készült, melyre állatbőrt feszítettek.
A magyarok szinte összenőttek szívós, kicsiny lovaikkal, oldalra és hátrafelé is kiválóan nyilaztak. A nyílharc után tömör harcvonalba fejlődtek, és vágtában rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszították le a lovukról. A fokos és a szablya használatára csak a menekülő sereg üldözése vagy a maguk védelmében került sor.

A hippoterápia célja:

A hippoterápia, más néven terápiás lovasoktatás a szellemi és testi fogyatékkal élő emberek kezelésének és rehabilitációjának része. A ló javítja a lovas koordinációs kézségét, egyensúlyát, reflexeit, mozgásfolyamatát és testkontrollját. A hippoterápia erősíti az izomzatot, csökkenti a lovas görcsösségét, valamint javítja a légzést és a vérkeringést is. A ló fizikai hasznosíthatóság mellett gyakran lelki társként is segít a betegséggel való együttélésben, illetve annak leküzdésében. A lovak irányába számos olyan ember képes megnyílni, aki az emberek elől elzárkózik, hiszen a ló sokszor a legszerethetőbb élőlény a terápián résztvevők környezetében. Nem ítél meg, és nem bírál minket, ahogy lenézi vagy gúnyolni sem fog. A ló gondolkodása nem kondicionált: megkülönböztetés nélkül áll hozzá minden emberhez. Négylábú társunk az érzéseinkre reagál, és az alapján viszonyul hozzánk. Ezért fordul elő olyan gyakran, hogy a lovak gyerekek és az értelmi fogyatékosok környezetében sokkal nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban viselkednek, mint a „normális” felnőtt emberek között. A hippoterápiára alkalmas ló mindenekelőtt nyugodt, emberszerető, türelmes, és lehetőleg nem túl nagy mozgású.

Mozgássérültek vesenyei:

A testi fogyatékkal élők számára rendeznek díjlovagló versenyeket. Ezek lebonyolítása és elbírálása megegyezik a hagyományos díjlovagláséval. A versenyzőket testi fogyatékosságuk mértékének megfelelően sorolják különböző kategóriákba, és ennek alapján más-más nehézségű díjlovas programokat kell lovagolniuk. A testi fogyatékkal élők díjlovaglása szerepel a paralimpia sportágai között is.